Utolsó napunkat a régi városrészben, az Asakusa negyedben kezdtük. Itt még élnek a hagyományok, az utcákon pl. riksások fuvaroznak. A városrész egyik leghíresebb nevezetessége, Tokio legjelentősebb buddhista zarándokhelye, az Asakusa Kannon, más néven Senso-ji templom.
A Mennydörgés kapuja nyitja a szentélyek területét. A kapu nagyon jellegzetes, a Kard és a Szél istenségének szobra között egy óriási piros lampion lóg.
Átlépve rajta a Nakamise bevásárló utcán találjuk magunkat, amely egészen a szentélyig tart és óriási tömeg hömpölyög itt.
Át kell kelni még egy kapun, így tárul elénk a Kannon-szentély, amit a könyörületesség istennőjének építettek 645-ben. A híres fényképezőgép-márka, a Canon neve is innen ered.
A nagy templom mellett egy kisebb szentély, az Asakusa áll, külön elkerítve.
A bazársor különlegessége a kézi festésű kimonók boltja, ahol e kelmék ára bizony a csillagos eget veri.
Szerencsére egyszerűbb változatok is léteznek, kimondottan turisták részére, és a kis boltok még bankkártyát is elfogadnak. Az egyik ilyen helyen sikerült beszereznem a kimonó alá való ruhadarabot, és obit (széles övet) is. A vásárban ezenfelül egy cső, parázson sült kukoricát is elfogyasztottam, amit szójaszósszal kentek meg.
A fél városon átvergődve a Tokió-öböl volt a célpontunk. Az öbölbe végül függővasúttal jutottunk el, de előtte még rövid pihenőt tartottunk egy európai stílusú plázában. Elegáns bevásárlóközpont volt, ahol már november elején a karácsonyról szólt minden (szép karácsonyfák, karácsonyi zene, furcsa ez egy buddhista országban, mindenesetre nagyon ízlésesen díszíttették fel az épületet).
Az óceán partján kellemes idő volt. Amíg a hajó indulását vártuk, nyakig gázoltam a homokban, ami jólesett, még úgy is, hogy félcipő volt rajtam. A hajókázás az amerikai filmeket jutatta eszembe, egyrészt a már korábban említett Szabadság-szobor miatt, másrészt a felhőkarcolók sokaságának látványától. Izgalmas volt ennyi modern, magas épületet látni, de ez az, ami a legkevésbé hiányzik Japánból.
Valahogy Kiotó hagyományos faépületei sokkal közelebb állnak hozzám.
A hajó a szállodánkhoz viszonylag közel tett le minket. Ötszáz méteres gyaloglás után – köztérre kiültetett kispaprikák mentén haladva – elérkeztünk a Word Trade Center épületéhez (itt ez is van), ami a szállodánkhoz legközelebbi metró-vasút csomópont fölött helyezkedett el. Legtöbb esetben ezen sétáltunk át a metróból kijövet.
Gyorsan visszamentünk a szállodába a többiekkel, majd a maradék időt kihasználva visszamentünk a Haradzsuku negyedbe, és a Daiso-n (100 jenes bolt) kívül egy ékszerboltba, és egy butikba is betértem. Így japán ékszerekkel és ruhadarabokkal is gazdagodtam.
Hazafelé megint az Eleven-ben vettem vacsorát, és ismét játszottam, ezúttal egy speciális ásványvizet nyertem. Elég furcsa íze volt. Természetesen a szilvabort is beszereztem. A sok-sok ajándék megvásárlása után a pakolás nem minősült egyszerű feladatnak, de azért sikeresen megoldottam. Pár óra alvás után az utolsó reggelinket költöttük el Tokióban, majd a Narita repülőtér felé vettük az irányt. A repülőtér felé vezető úton a buszból láttam meg a tokiói Disneylandet, aminek létéről csak akkor értesültem.
A reptéri beléptetésnél talán utoljára hívtak úgy, hogy Réka-san. Annyi szuvenírbolt volt ott is, hogy megmaradt jenünkből vettünk még egy-két csecsebecsét. Itt szembesültem először a wasabis KitKat csokival.
Az utazás viszonylag jól telt, Helsinkiben már hó fogadott bennünket. A Helsinki-Budapest járaton felszolgált húsgolyókat látva már tudtam, hogy megszűnt a koplalás időszaka. A Ferihegyen elkavart esernyőm, és az azzal kapcsolatos huzavona után azt is éreztem, hogy megint itthon vagyok és ez már nem az udvariasság és a tisztelet földje, ugyanakkor végre jókat ehetek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: