2010 november 1-én – milyen szimbolikus nap – Kiotóból Hiroshimába utaztunk. Ezen a napon próbáltuk először a Shinkansen szuperexpresszt. Átszállással értük el úticélunkat. A vonathoz több érdekesség is köthető. Minden állomás nagyon kiépített, boltokkal, büfékkel, kávézókkal. A kiotóin még habos süteményeket is árultak.
A bento választék elképesztő, minden városban más. Ezek a bentok nagyon látványosak, de nem vettünk végül, mert nem nagyon tudtuk megállapítani, mi van benne. (1000 Yenbe került, és nem laktunk volna vele jól, meg az sem volt biztos, hogy ízlene-e, így inkább csak szemmel csodáltam meg őket.)
A vonatok tiszták, a gyorsaság fizikailag nem érezhető, de időben annál inkább.
A vonat percre pontosan érkezik, a kijelölt helyen áll meg. Számozott ülései vannak, és érdekessége, hogy van csendes kocsija is, ahol az emberek pihennek, és nem beszélnek: mi ilyenben is utaztunk.
Hiroshimában két látványosságot tekintettünk meg, a Hiroshima Dómot – ami nem egyházi épület, hanem az egyetlen rom, ami az atomtámadás után megmaradt -, valamint az Atombomba Emlékmúzeumot, és közben átsétáltunk az Béke Emlékparkon is.
Már a Parkban megrendítő látvány volt, ahogy az egyensapkás kisiskolások csoportjai énekelve, imádkozva emlékeztek az atombomba gyermekáldozataira. A múzeum pedig elég sokkoló dolgokat mutatott be. Megolvadt, megégett tárgyakat, ruhákat, elszenesedett emberi csontokat, testrészeket.
Tapintható volt némi Amerika-ellenesség is. Az ajándékboltban Obama-ellenes pólót is lehetett kapni. Természetesen ez érthető, katonailag a támadásban még volt valami logika, ugyanakkor én emberileg nagyon elítélem a történteket.
Így lelkesen írtam alá az atomfegyvereket ellenző petíciót, nem tudom, mekkora hatása lesz, de jó érzés volt számomra, hogy az én aláírásom is rákerült.
Egyfolytában a Kelly Family: Hiroshima c. száma kattogott a fejemben:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: