Az utazás vége felé volt egy szabad napunk. Erre a napra fakultatív kirándulás , illetve a szabad program közül lehetett választani. A kirándulás elég drága volt, így mi a városnézés mellett döntöttünk. Tokióban rengeteg látványosság van, a város látnivalóinak felfedezésére egy hónap is kevés lenne.
Később keltünk, hiszen mi osztottuk be az időnket, és takarítást sem kértünk emiatt (mindig reggel takarítottak Tokióban). A szálloda vezetőségétől még aznap kaptunk egy levelet, amiben elnézést kértek, hogy nem tudtak kitakarítani. Ugye milyen érdekes mentalitás, bocsánatot kérni az el nem követett hibáért?!
Célpontunk az Ueno park volt. Körvasúttal jutottunk el a helyszínre, ugyanis a vasúti bérletünk erre is érvényes volt. A parkot Taisó császár alapította 1924-ben, teljes neve „Ueno Császári Adomány Park”. Több jelentős múzeum, és az állatkert is itt található. Funkcióját, hangulatát tekintve a Városligethez tudnám hasonlítani. Természeti érdekessége a cseresznyefaliget, a virágzás idején a turisták kedvelt célpontja, természetesen ilyenkor rengeteg árus is megjelenik.
Egyetlen negatívuma, hogy itt élnek hajléktalanok. Korábban említettem, hogy még a Budapest nagyságú városokban sem találkoztunk fedél nélkül élőkkel, itt viszont igen, de nem mindenütt, csak bizonyos helyeken. Állítólag ingyen kapnak kék sátrat – ezeket nem láttam -, és nem voltak tolakodóak, egyáltalán nem volt zavaró a jelenlétük. Ráadásul Tokiónak tíz millió feletti lakossága van, így pár hajléktalan nagyon jó aránynak mondható.
Ugyanakkor piknikező kisdiákokba is belefutottunk, és a mosdót leszámítva, a tisztasággal sem volt gond (igen, sajnos nem volt megfelelő a köztéri mosdó, de ez még belefér az egy százalékos hibahatárba).
Hiába volt egy egész napunk, ahhoz a típushoz tartozom, aki szereti alaposan megszemlélni a dolgokat. Így kis magáncsoportunk kettészakadt. Egyik fele a Nemzeti Múzeumot, másik fele az Állatkertet nézte meg. Én az utóbbi csoporthoz tartoztam. Az állatkert ugyanis nagy vágyam volt.
Már a belépő árán megakadt a szemem, nagyon olcsó volt (egész pontosan a budapesti fele) Kedvezményeket is igénybe tudtam venni. Két, északi, illetve déli területre volt felosztva az állatkert. Alapterületre a budapestivel egyezett meg. Öt órát töltöttem ott, ez éppen elég volt a kényelmes körbejárásához.
Tiszta volt minden, az éttermek is megfizethetőek voltak, ezt is nagy pozitívumként könyveltem el. Az állatokat normális körülmények között tartották, rengeteg olyannal találkoztam, amivel eddig soha. Volt, amit még a neve alapján sem ismertem fel.
Sajnos élő panda nem volt, csak utánzatok, pedig az állatkert jelképe a panda maci.
Több óvodás és iskolás csoporttal is találkoztunk. Az átlag oktatási intézménybe járó gyerekek egyensapkát és egyenhátizsákot viseltek, az elit iskolából érkezőknek elegáns kis formaruhájuk is volt. A gyerekek alapvetően kulturáltan viselkedtek, a legkisebb tökmagok is szuper fényképezőkkel járkáltak. Az étkezésük pedig lenyűgözött (az elit iskolások étteremben ettek, az állami iskolások piknikeztek).
Utóbbiak elővették a kis terítőt, rátették a bento dobozt, meg a kulacsot. Megtörölték nedves törülközővel a kezüket, és többnyire gyerekpálcikával ették a csemegéket. Azt természetesen nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a terítő, a bento doboz, a kulacs, a kendő, és az étel alakja, színe harmonizált egymással, sőt sok esetben megegyeztek a motívumok is.
A japán anyukák ugyanis Hello Kittys onigirit is tudnak varázsolni, ami jól megy a Hello Kitty kiegészítőkhöz. Lelkesen fényképeztem a gyerekeket, amiért a dadus majdnem megvert, de ez egy másik dolog (ki mondta, hogy Gastrorekat meg lehet állítani, főként akkor ha gyönyörűséges bentokat lát, meg édes kis japán gyerekeket?!)
Az állatkertben klasszikus teaházat és udvart, valamint pagodának otthont adó mini japánkertet is kialakítottak. Csodás napsütésben külön feltöltődés volt ilyen környezetben sétálni.
Záráskor, kellemesen elfáradva, a vurstli felé vettem az irányt, ahol olasz palacsintának nevezett desszertet kínáltak, baráti áron. Volt kicsi és nagy palacsinta. Gépből lehetett jegyet vásárolni, ugyanis a kiszolgáló személyzet nem nyúl pénzhez, véleményem szerint helyesen.
Én egy nagy banánost, és egy kicsi epreset vettem. A friss(!) gyümölcsökön kívül tejszín, vaníliamártás és leveles péksütemény is került bele. Gusztusosan papírba csomagolták, és adtak hozzá egy nagy kanalat.
Az édességeket elfogyasztva Haradzsuku negyed felé vettük az irányt. A B terv ugyanis a 100 yenes bolt volt. A Haradzsuku megálló olyan, mint egy exkluzív Kőbánya-Kispest állomás, és nagyjából olyan messze is volt a szállodánktól. Óriási kört tettünk meg, nagyon nehezen találtuk meg a boltot. Közben egy gyrososba is belefutottunk. Elég érdekes, hogy kaphatott engedélyt egy gyros árus Japánban, ahol minden nagyon szigorúan zajlik, az állampolgárságot is csak 20 év után adják meg. Na de ezt inkább nem firtatom, nekem jól jött az emberi fogyasztásra alkalmas étek, ami pár száz forinttal volt drágább, mint itthon (a Vörösmarty téren és a Pepsi Szigeten viszont többe kerül, mint amennyiért Japánban vettem).
Az óriási tömegben hömpölyögve könnyen megtaláltuk a híres Takeshita utcát, ugyanakkor többször elmentünk a keresett üzlet mellett, mert itt nem 100 jenesnek, hanem Daiso-nak hívták.
Végül megtaláltuk. Meglepetésemre nem valami kisbolt fogadott, hanem egy négy emeletes áruház. Az árak 105 jennél kezdődtek (akkori árfolyamnál ez 275 Ft-nak felelt meg), és 1000 jenig növekedtek. Nagyon-nagyon bevásároltam. Szerintem itt ülhetnék fél napig, ha részletesen el szeretném mesélni, miket vettem, így csak a konyhai dolgokra térek ki.
Az alsó szinten működött a konyhai rész, elképesztő választékkal. Alapvetően ezért mentem oda. Szeretném megtanulni a bento készítést – ez a jövő évi nagy projekt -, itt pedig végre mindent megkaptam, ami ehhez kell. Konkrétan bento dobozokat, ételformázókat, díszítő kellékeket.
Ezen felül pankot (japán kenyérmorzsa), és szilikonos tortaformát is vettem potom pénzért.
A legbetegebb dolog, amivel itt találkoztam, az egyesével becsomagolt olajbogyó volt.
Nagy zacskókkal felpakolva a Meki felé vettük az irányt. Az amúgy egészséges táplálkozást követő, zöldséget-zöldséggel evő anyukám ugyanis nem volt hajlandó máshol enni (korábbi rosszullétei után nem is csodálom). Közben még egyszer visszaugrottam a boltba (a 100 jenes kór addig fajult, hogy az utolsó nap délutánját a Takeshita utcában és Daisoban töltöttük úgy, hogy előtte még egy ténylegesen 100 jenesnek nevezett 100 jenesben is voltunk).
Azért természetesen hazamentünk, nem éjszakáztam a Daisoban. Kimerülve, de a bento eszközöknek köszönhetően nagy örömmel zártam a napot (utolsó megjegyzés: nálunk is van 290-es, meg 350 ft-os bolt, de minőségileg nem lehet összehasonlítani őket a japán bolttal. Nem azt mondom, hogy a 100 jenesben exkluzív minőség uralkodott, de olyan dolgokat kínáltak olcsón, amit másutt, vagy itthon sokkal többért árulnak. Azért a panko 275-ért nagyon meggyőző volt, itthon eddig legolcsóbban 650-ért láttam, de 900 Ft-ért is akadt már a kezembe).
Félálomban egy késő esti mosást is beiktattam, a szállodák nagy előnye, hogy 90%-ukban lehetett mosni, és olcsóbb volt a mosás, mint pl. a Lehel Piacon. Mosolygós, udvarias, idős kis ember személyében a szálloda biztonsági főnöke is arra járt éppen, megérdeklődte honnan jöttünk, majd a választ hallva bólintott, igen, tudja, Hangari nagyon szép ország.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: