Oszaka és a csanamusileves

Oszaka gazdasági és oktatási központ. Nappal közel 4 millió, éjszaka pedig 2,6 millió fővel Japán harmadik legnagyobb városa. A repülőtértől hosszú tenger feletti híd vezetett be a városba, gyönyörű látvány. Amerikai filmeket nézve már többször vágytam rá, hogy egy ilyenen utazzak.

A rengeteg gyár között elsőként az IKEA-n akadt meg a szemem. (Sajnálom, hogy nem láttam belülről, mert Japánban minden más, az is, ami az egész világon egységes.) Ez egy rendkívül fárasztó nap volt. A szálloda halljában letettük a csomagjainkat, és elindultunk ebédelni, valamint várost nézni, pihenés nélkül.

Oszakában a szállásunk A Rihga Nakanoshima hotelben volt, a hotel étterme azonban egy teljesen más épületben. Az idegenvezetőnk tipikusan a szétszórt, laza bölcsész karakter volt, így az étterem megtalálása némi bonyodalommal járt.

Négyfogásos menüvel vártak minket, keveredett benne az európai és a japán stílus. Előételnek olaszos jellegű salátát kaptunk. Rukkolából, körtéből, datolyaszilvából (más néven khaki gyümölcs), szárított sonkából készült, reszelt parmezánnal és ecettel ízesítve. (Na az ecet nem kellett volna, jobb lett volna, ha salátaolaj kerül rá.) Kínáltak hozzá édeskés zsemlét és vajat is.

A második fogás életem legborzasztóbb levese volt. Remegő záptojásban rák, osztriga, és egy japán fának a gyümölcsét is tartalmazta.

A neve Csanamusi. Az az igazság, hogy én szeretem a rákot, meg  a tojást is. Ennek a levesnek viszont olyan szaga volt, hogy a pálpusztai elbújhat mellette, és olyan rosszul lettem pusztán az “illatától”, hogy kicsin múlt, hogy felkeressem a mosdót. Ezzel a levessel vallatni lehetett volna.

(A csoport 98%-a kóstolás nélkül visszaküldte.)

Desszertnek egy mandulás, pudingszerű krémet kaptunk, vékony grízréteggel az alján. Ez volt a leginkább fogyasztható fogás. Meg is ettem, és az ebéd után jól megfájdult a gyomrom.

A felszolgálók csak japánul beszéltek, és olyanok voltak, mint egy  robotgép (ez az egész társadalomra jellemző). Még az idegenvezetőnek is felszolgálták az összes fogást, hiába nem ült le az asztalhoz, akkor is. (Lehet , hogy ő tudott valamit, amit mi nem.)

Az ebéd után fájó gyomorral, kialvatlanul, utazós ruhában és kócosan, leheletnyi erőmet összeszedve, részt vettem a oszakai vár megtekintésében, és kipróbáltam a tömegközlekedést.

Az oszakai várkastély csodálatos épület, az 1500-as évek végén épült. Az XVII. század közepén villámcsapások következtében leégett a főépület. Az 1900-as évek elején kísérelték meg elsőként felújítani, de 1945-ben bombatámadás érte, így 1995 és 1997 között érte el mai formáját. A többszintes épületben jelenleg egy modern múzeum működik. A várkastély építtetőjének, Toyotomi Hideyoshi hadvezérnek teaszenvedélyét őrzi a kiállított összecsukható arany teaszoba. Talán ez az egyetlen, hagyományos berendezést idéző sarok a múzeumban. A teaszertartásoknak hatalmas társadalmi és politikai jelentősége volt. (Akit részletesebben érdekel, az például a www.japantea.hu-n olvashat róla).

Estére már olyan szinten tetőzött nálam a fáradtság (két éjszaka nem alvás után), hogy kihagytam Dotomborit, az ízek utcáját, ami szintén szerepelt a programban. Gasztrbloggerként ez nagy szívfájdalom, igaz, nem lehet mindent egyszerre. A sarki közértben olaszos jellegű tésztákat vettem. Magamnak padlizsánost választottam. Minipadlizsán szójával ízesítve, paradicsomszósszal és parmezánnal érdekes kombó, de ehető. A boltokban helyben meg is melegítették az ételt, ez már a kényelem csúcsa, de nekünk most jól jött.